Szent István bronzba öntött alakja uralja mostantól a templomkertet

Az ünnepi szentmisén Pásztor Győző kanonok, kerületi esperes méltatta a szent király érdemeit. Áttekintette a hatalmas életművet, majd rámutatott azokra a veszélyekre, amelyek a magyarságot és a katolikus hitet fenyegetik napjainkban. A kenyérszentelésen nagy számban vettek részt a haraszti hívek, ezt követően pedig teljesen megtelt a felújított templomkert. Dr. Szalay László polgármester ünnepi beszéde után az önkormányzat képviselő-testületének tagjai leleplezték a város és az egyházközség által állíttatott gyönyörű Szent István – szobrot. R. Törley Mária szobrászművész, a mű alkotója meghatottságtól sem mentes beszédében felvázolta azt a koncepciót, ami alapján megformálta a szent király alakját. N. Tóth Ágnes művészettörténész szakszerű jellemzést adott Dunaharaszti legújabb büszkeségéről.

A szobrot megáldotta Pásztor Győző esperes, kanonok és Láng András plébános. Az ünnep fényét emelte Ferencz Éva énekművész csodálatos előadása, melynek során csángó szent énekek hangzottak el. Az ünnepség során fellépett a Szent Cecília kórus is, a zenei kíséretet a Haraster Dorfmusik zenekar biztosította.

Az alábbiakban dr. Szalay László polgármester ünnepi beszédét olvashatják:

Tisztelendő Urak! Tisztelt dunaharasztiak! Tisztelt ünneplő közönség!

Évről-évre felteszem magamnak a kérdést Szent István király ünnepén, hogy mi az, ami nemzetté kovácsolja az emberek egy adott csoportját? Mi az, ami összetart bennünket, magyarokat New Yorktól Csíksomlyóig? Azt mondják, a közös nyelven túl a közös emlékezet.

Megborzongunk egy dal, egy vers hallatán, legyen az a Himnusz, vagy éppen Arany valamely balladája, Radnóti segélykiáltása az éjszaka mélyéből; megilletődve nézzük Dugovics Tituszt a vár fokán, vagy a Feszty-körkép honfoglalóit; egymást öleljük, ha Cseh Laci elsőként csap célba a Margitszigeten…

Legutóbb, amikor Esztergomban jártam, megálltam a Bazilika előtt. Tisztes távolból figyeltem a XIX. század eme csodálatos alkotását, és Szent Istvánra gondoltam, aki ott született, akinek korából szinte semmi nem maradt ott az iszonyatos törökdúlás után, és mégis, rá emlékeztet ott minden, az ő szelleme lengi be a várost és a tájat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Szent István, az első magyar király korából nagyon kevés írott forrás, vagy tárgyi emlék maradt fenn. Nehéz rekonstruálni alakját, termetét vagy az arcát. Ezt az embert a történetíráson kívül a szájhagyomány, a kollektív emlékezet, a magyarság mindenen és mindenkin túlmutató tisztelete tartotta életben.

Legendák, versek, énekek, zsoltárok őrizték nevét tetteit és jellemvonásait. A keresztény magyarok hozzá fohászkodtak a török pusztítás éveiben, amikor az ősi főváros, Fehérvár is elpusztult és a szent király sírját is feldúlták a megszállók. „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga”, „hol vagy István király, téged magyar kíván”, ez az ima szállt és szállhat ma is az ég felé. Majd következtek Arany, Vajda, Gyóni Géza, Reviczky, Babits, Sík Sándor versei, és városunk szülötte és díszpolgára, Tornai József sorai:

„Hol vagy István király? A legegyszerűbb nép
Arcán ragyogsz tovább,
Porfelhőt kavarsz a Hortobágyon,
A nehéz sárga jegenyéken
szakad szét minden aranyad”

Olyan ünnep a mai nap, amit nem parancs, vagy törvény kényszerített ránk, hanem amit a tisztelet, a makacs emlékezés vésett kőbe.
  A szentté avatást követően a középkorban elemi erővel terjedt a nép körében István király kultusza, mely a török hódoltság után újra feléledt. Ezt érzékelve Mária Terézia visszaszerezte számunkra a Szent Jobbot, amelyet – kisebb csoda már ez is önmagában – raguzai szerzetesek megőriztek hosszú századokon át.
A királynő rendelettel minősítette nemzeti ünneppé Szent István napját, megindultak a körmenetek, melyeknek sokáig a budai vár adott otthont, majd jöttek a vásárok, az aratóünnep, a tisztavatás, a két háború között a tűzijáték.
 A pártállami idők az alkotmányról, meg az új kenyérről szóltak, de egy páratlan sikerű, elemi erejű rockopera már ekkor is jelezte, hogy nem lehet erőszakot tenni a kollektív emlékezeten, az nem egy fénykép, amiről csak úgy ki lehet retusálni valakit.
Az ezredforduló, a millenniumi ünnepségek visszahelyezték végül Szent Istvánt a nemzet történetének legdicsőbb lapjaira. Ő az a magyar király, akit 2000-ben az ortodox egyház is szentté avatott, akinek tisztelete az országhatárokon túl is élő, gondoljunk csak Rómára, vagy a német nyelvterületre.

Miért gondolták a dunaharaszti emberek 1903-ban, amikor ezen a helyen templomot építettek, hogy azt Szent Istvánról akarják elnevezni? Valóban, mi okozza ezt a kikezdhetetlen tiszteletet, amit belül őrzünk a szent királyból? Mi az a jellemvonás, amiben megegyezik a tudós történész és az egyszerű ember? Mi törte át a feledés falait a középkor pusztító viharai és a XX. század második felének istentagadó kurzusa során? Miért zengenek ma is a templomok, Istvánt dicsőítve? A keménység, az állam- és egyházszervezés sikere, a győztes háborúk okán?

Györffy György, a téma egyik legnagyobb történész művelője kiemeli a király kíméletességét, idézi a leghitelesebb korabeli forrást, Thietmar merseburgi püspököt, aki kemény kritikusa volt kortársainak, és megdöbbent azon, ahogy István kegyelmet gyakorolt azok felett, akik behódoltak neki.
 Györffy rámutat arra a tényre, hogy milyen tömegekben költöztek az országba az emberek Nyugat-Európából, amelynek fő oka a jogbiztonság volt és az, hogy itt azok a telepesek is földet kaptak és felemelkedhettek, akik nyugaton szolgák voltak. Közismert a király integráló, befogadó személyisége, az a kegy, ahogy az idegenekkel bánt. Ez az, amit az egyszerű emberek magukban őriznek. Egyik legszebb imádságos énekünk, a magyar szenteket sorolva, „István királynak szíve gazdagságát” énekli meg, históriák és versek sora szól kegyelméről, arról, milyen komolyan vette keresztény hitét és a megbocsátás parancsát.

Az az ember volt, aki gyakorolta ugyan a hatalmat, de tisztában volt azzal is, hogy a hatalom csupán eszköz, - eszköz arra hogy alkossunk- és nem pusztán önmagáért létező megszerzendő vagy elérendő cél.

Jog, rend és alázat, ezek emelték az országot és a királyt az akkori Európa élvonalába és ezek után sóvárogtak, ezt sírták vissza az egyszerű emberek a későbbi korok sötét napjaiban.

Tisztelt ünneplő közönség! Száz év telt el azóta, hogy ezt a templomot őseink felépítették, és Szent István királynak szentelték. És most itt vagyunk mi, a ma nemzedéke és különös kegyet kaptunk a sorstól, közelebb hozhatjuk magunkhoz, hétköznapi emberekhez mindazt, ami egyébként is örökkévaló, a keresztény vallást és a szent király tiszteletét. Itt állunk a megszépülő templomkertben és néhány pillanat múlva átadjuk ezt a szobrot a városnak és a hazának. Álljon hát itt, Dunaharaszti közepén az örökkévalóságig, váljon a harasztiak találkozó-, vagy akár zarándokhelyévé, sugározza szét a szent király dicsőségét, és emlékeztessen minket az alázatosságra, az alázatra, amely mindig győzedelmeskedik az erőszak felett.