Tisztelt Ünneplő Közönség! Kedves Megjelentek!
Nemrég jártam sokadik erdélyi utamon, és mint minden alkalommal, amiikor a havasokhoz érek, elérzékenyülök attól, amit hallok és amit látok. Amit hallok: magyar szó. amit látok: magyar táj. Sok száz kilométerre innen, egy másik ország szívében, mintha Magyarországon járnánk. Tudom, hogy ez az élmény mindannyiunkat megérint, amikor a Maros mentén járunk, amikor Székelyföldre érünk, amikor a Felvidéken barangolunk, vagy amikor a szabadkai piacon forgolódunk. És ilyenkor megtalálom a választ arra a kérdésre, amit már oly sokszor feltettem magamnak: vajon miért ünnep nekünk ez a nap, amelyiken 99 évvel ezelőtt a magyar történelem egyik nagy, sorsdöntő tragédiája esett meg?
Az összetartozást ünnepeljük, tisztelt hölgyeim és uraim. A fizikailag szétszakított magyarság lelki összeforrását. 1920. június 4-én drámai hangulatú kiáltványban fordult a magyar Nemzetgyűlés a magyar néphez:
„A tőlünk elszakított országrészeknek pedig azt üzenjük: ezer évi együttlét után válnunk kell, de nem örökre! E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban egyesülhessünk velük. És mikor őket a búcsúnál még egyszer szívünkhöz szorítjuk, szíveink úgy egybeforrnak, hogy azokat semmi ármány, semmiféle erőszak, semmi hatalom elválasztani nem tudja.”
És a 90. évfordulón, 2010-ben a magyar Országgyűlés úgy döntött, hogy ezt a napot ünneppé emeli. A magyar összetartozás ünnepévé. A szívek végleg egybeforrtak.
Tisztelt Ünneplő Közönség!
Egy olyan város, egy olyan közösség polgármestere lehetek a mai ország közepén, amely úgy magyar, hogy német, bolgár, cigány kultúrát fogadott magába. Egy olyan Dunaharaszti polgárai vagyunk, amelybe több hullámban érkeztek betelepülők az elmúlt 300 évben, amelyet sokan választottak új otthonuknak az elmúlt években is, és amely gazdagságát sokszínűségéből nyeri. Magyarrá vált a város, miközben megőrizte hagyományait; magyar ez a város, miközben mindent megtesz azért, hogy a benne élő nemzetiségek történelme se szakadjon meg. Felemelő érzés a sváb ünnepeken olyanokkal találkozni, akik nemrég költöztek közénk. Felemelő érzés a szülőföld iránti ragaszkodást megtapasztalni azoktól, akiknek anyanyelve más ugyan, de a magyar himnuszt hallva és énekelve megcsillan szemükben a könny.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Sokan mondják, hogy a magyarnak Mohács kell. Sokan mondják, hogy mi magyarok a bajban találunk csak egymásra. A Hőkölés népe, mondta Ady és szavalta Sinkovits, „mi mindig mindenről elkésünk”, „mi biztosan messziről jövünk”. Hát nagyon messziről jöttünk, viszont nagyon messzire jutottunk. Eljutottunk addig, hogy ezen a napon végre a világba kiáltjuk azt, hogy: összetartozunk. Hogy minden magyar felelős minden magyarért. Hogy a határ csupán földrajzi fogalom, az utazás viszont lélektől lélekig tart. És nincs vége soha, a herderi jóslat nem fog beteljesedni, a magyar szó nem száll el a széllel. Gyűjtsünk erőt az égi jelből: most zarándokolt el Ferenc pápa a legszentebb magyar búcsújáró helyre, Csíksomlyóra. Szentmisét mutatott be ott, ahol évről-évre összegyűlik a nemzet színe-virága, mi lehet hát nagyobb bizonyíték arra, hogy áldás van rajtunk, ha összefogunk? Őrizzük meg hát a láncot, amely lelkeinket összefűzi, és akkor, mint Kossuth mondta, Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni!
Köszönöm, hogy meghallgattak.
