A költő és katona, aki Pegazuson vágtatott

A képen a költő szombathelyi szobra látható.

Anekdoták, legndás történetek csak a legnagyobbakról születnek. Petőfiről jónéhány ilyet feljegyeztek, ezekből szemezgetünk most.

Petőfit Bem apó annyira szerette, hogy a „fiának”, ez pedig őt „apámnak” nevezte. Az öreg egy fekete szőrű, lusta, vén paripát ajándékozott a költőnek Nagyszebenben.
Nyilván azért ajándékozta meg ilyen vén csatalóval, hogy el ne ragadja vagy le ne vesse kedvenc költőjét.
Mikor Bem apó Lugos alatt nagy hadi szemlét tartott, vágtatva jött ki a városból törzskarával.
Kíséretében volt Petőfi Sándor is az ő lusta paripáján, amely azonban – a többitől kedvet kapva – szintén vágtatott.
Bem apó csodálkozva látta, hogy egyszerre milyen fürge lett az öreg csataló. Mosolyogva fordult Petőfihez, és franciául így szólt:
– Látszik, hogy költőt visz, Pegazus lett belőle!

A költő rajza Bem tábornokról

Petőfi fiatal tanuló kora óta a színészpálya dicsőségére vágyott, magának hírt és olyan állapotot remélve, hogy szüleit segítheti. Így aztán Petőfi Sándor versírások közepette is nem egyszer útnak indult, hogy meghódítsa a világot jelentő deszkákat, bár arról, hogy tehetséggel bírt-e nemzetünk költője, már vegyesek a vélemények. Mert pénztől nem lett súlyosabb a zsebe, az bizonyos.

Egy éjszaka tolvajokat vett észre szobájában, amint keresik a pénzes tarsolyát. Költőnk nevetve így szólt hozzájuk:

- Nem tudom, mit találhattok itt éjjel, ahol én nappal sem találok semmit.

*

Petőfi 1845 elején Kecskeméten színészkedett. Egyszersmind ő volt a színlapkihordó is. Mikor aztán Pestre akart indulni, elhatározta, hogy a szokásos módon ő is szétoszt a közönség között egy kis füzetet, hogy szert tehessen egynéhány garasra. Úgy volt, hogy a füzet Jókai egy elbeszéléséből és az ő verseiből fog állni. Erről azonban le kellett mondania, mert hallotta, hogy a cenzor, Schembera Kalazanti József tót piarista az effélének ellensége, s holmi csekélységekbe kötve bele, meg fogja tiltani a kiadást. Ekkor Petőfi Megkérte Ács Károlyt, hogy válasszon ki versei közül egyet, melyről azt hiszi, hogy a cenzor nem találhat benne semmi kifogásolni valót.  Ács a „Disznótorban” c. tréfás verset szemelte ki, mint a legártalmatlanabbat.
- De - mondta Petőfinek – ne magad vidd el a cenzorhoz, mert az ellensége a színészeknek, s az imprimaturt még ebből az okból is megtagadná. Add át csak a könyvnyomtatónak, Sziládi Károlynak; az majd könnyebben boldogul a cenzorral.
Petőfi hát elment a verssel Sziládi Károlyhoz. Ez szívesen fogadta a sovány, sápadt, szegényes öltözetű ifjút, s megígérte neki, hogy maga terjeszti a kéziratot a cenzor elé, s ha az megengedi, szívesen kinyomtatja. El is ment Sziládi a félelmetes Schembera Kalazanti Józsefhez. A nagyon tisztelendő úr összeráncolt szemöldökkel olvasta a verset, kiváltképpen mikor az utolsó strófához ért:

„S életünk fölé
A halál
Romboló torát
Megöllni száll:                  
Egy gömböc legyen
A magas ég,
S mi a gömböcökben
Töltelék!”

De már erre igen megharagudott a tisztelendő úr. - Mit? – kiáltotta felbőszülve – hogy én ennek a kinyomtatását megengedjem? Soha! Mert lehet-e ennél skandaluzosabb gondolat, hogy az ég gömböc, mi pedig töltelék vagyunk benne! Horrendum! Netandum! És még vad bolondság is! Ezt ugyan sohasem fogják kinyomtatni. Sziládi Károly hiába mondta, hogy ez ártatlan poétai tréfa, a cenzor hajthatatlan maradt. Mikor aztán Petőfi meghallotta Sziláditól, hogy versét miért nem lehet kinyomtatni, keserűen mosolyogva távozott és egynéhány költeményét saját kezével leírva osztotta szét, hogy  egy kis útiköltséghez juthasson.

*

Petőfi és gróf Teleki Sándor
Egy társaságban Petőfit bemutatták a grófnak.Petőfi így szólt gróf Teleki Sándorhoz:
- Ön az első eleven gróf, akivel beszélek.
- Hát döglöttel beszéltél-e? - kérdezte a gróf.
- Az magam is voltam komédiás koromban - válaszolta a költő.

*

A pápai református kollégium

Az irodalomtörténetből is közismert, hogy a pápai kollégiumban, az önképzőkörben együtt alkotott a ma már csak Mórként emlegetett Jókai Móricz, Orlai Petrich Soma és Petőfi Sándor. Orlai költő szeretett volna lenni, Jókai festő, Petőfi pedig színész. A végén aztán Jókai lett író, Orlai festő, Petőfi meg költő, igaz, szívéhez a színészmesterség állt a legközelebb. Ezekből az időkből álljon itt egy történet.

A "gyütt-ment tótot" felbőszítette megkérdőjelezett magyarsága, ezért nemes bosszút eszelt ki a diákok ellen. Az önképzőkör egyik foglalkozásán színészi képességeit arra használta fel, hogy a Szózatot erősen szlovák akcentussal, amúgy tótosan szavalta el. Az önképzőkör dőlt a nevetéstől. S csak a vers végén döbbentette rá őket a költő, hogy az egyik legbecsesebb nemzeti vallomásukat nevették végig azok a magyarok, akik őt tótnak csúfolták.

De egy jó vers, a belülről jövő nemzeti érzés ezt is kibírja.

Mint ahogy Petőfi fegyelmezetlenségét is kibírta az iskola. Igaz, a létező öszszes büntetési formát kipróbálták rajta: a kenyérmegvonást, a nyilvános dorgatóriumot, a szobafogságot, s a káromkodásért járó pénzbírságot is. A gimnázium egyik tanára nemrég azt mondta Petőfiről a gyerekeknek: a mai pedagógiának aligha volna türelme hozzá, biztos kicsapnák az ország valamennyi iskolájából.

Petőfi és diáktársai nagyon nem szerették a filozófiatanárukat. Egyik alkalommal úgy akartak borsot törni az orra alá, hogy kölcsönkértek az utcán egy szamarat, és filozófiaóra előtt azt kötötték be az osztályterembe, ők meg elmentek valahová. A következő órán mindenki rettegett a következményektől. A tanár a következő szavakkal vezette be az előadását:

- Mivel az előző alkalommal az osztályból egyikük jelen volt, most ott folytatom a tananyagot, ahol akkor abbahagytam.