Már csak néhány nap, és magunk mögött hagyjuk a 2010-es esztendőt. Miközben kicseréljük a naptárt, feltolul bennünk a kétség, vajon az elmúlt év „jó mulatság, férfimunka” volt-e, vagy elhalasztott-elszalasztott lehetőségek időszaka. Az utóbbi bélyegét nem sütheti ránk senki, hiszen megújult a Fő út és környéke, a Laffert-kúria omladozó épülete Haraszti gyöngyszemévé változott, és számos utca kapott szilárd burkolatot. Nemrég nálunk járt egy barátom Altdorfból, és elégedetten bólogatott, miközben a Templomkertben a gyönyörű Szent István-szobrunkat mutattam meg neki. Nagyon fontosnak tartom, hogy nyugodt körülmények között, úriemberek módjára rendeztük városunkban a felmerült politikai vitákat, lezajlott két választás, és a képviselő-testület a közös célok érdekében mindig össze tudott fogni.
Mindezek szép eredmények, de a kétség eloszlatásához másra is szükség van. Sokszor megvallott, makacsul feltörő vágyunk az, hogy ezt a mi kis külön világunkat, Dunaharasztit, sokunknak szülőföldjét és sokunknak választott hazáját otthonná varázsoljuk, hogy a városunkat lakó húszezer embert közösséggé formáljuk. Vajon közelebb kerültünk-e ehhez? Ez itt az igazi kérdés, amikor a magunk mögött hagyott esztendőről beszélünk.
Eszembe jut az ünneplő tömeg, amikor a templomban szorongtunk, majd megilletődötten csodáltuk Szent István alakját az árnyas fák alatt. Felidézem magamban a dugig telt sátrat és a kíváncsi emberektől zsúfolt Fő utat az avatás idején. Az adventi ünnepségek hangulatát, a teát és forralt bort kortyolgatókat. A csillogó szempárokat a Kegyeleti Parkban, a Tájház udvarán, Hősök terén, a Vörösmarty utcában, a művelődési ház koncertjein; a csónakházi rendezvények zsibongását, a sportjátszótér megnyitását, a német, bolgár, cigány önkormányzatok rendezvényeit. Eszembe jut az az összefogás, ami az egyházakkal létrejött, a sok közös munka, a közös ünnepek, amelyek elhozták a lelkek összefonódását. Számba venni sem tudom, hány civil szervezet rendezvényén voltam jelen, hány szervezet van, ami városunk szépítésén, otthonosabbá tételén munkálkodik. Micsoda összefogás bontakozott ki itt az árvíztől és vörösiszaptól sújtott honfitársaink érdekében, hányan adtak-gyűjtöttek a Vöröskereszt, a Katolikus Karitász és sok más szervezet akciói során; hányszor rendeztünk véradást, és még sorolhatnám azokat az alkalmakat, amelyek közelebb hoztak minket egymáshoz.
És ez a lényege mindennek. Ettől nyer értelmet egy beruházás, ettől lesz több a város egy elkészült utcával, egy felújított óvodával. Akkor szolgál mindez minket igazán, ha birtokba tudjuk venni, ha magunkénak tudjuk érezni. Mert akkor már vigyázni is tudunk rá, akkor majd ültetünk mellé egy fát, akkor majd jelmezt varrunk gyermekünknek a farsangi bálra. Akkor lesz a miénk igazán mindaz, amit létrehoztunk.
Találkozzunk hát minél többször 2011-ben is! Legyen békés, boldog az új esztendő mindannyiunknak itt, Dunaharasztin, itt, Magyarországon, és a világ minden részén, ahol magyarok élnek!
