Dunaharaszti első Pro Urbe-díjasa távozott közülünk

Elhunyt dr. Helméczy Mátyás

2013. május 28. kedd

Búcsúzunk a népszerű Tanár Úrtól, aki generációkat nevelt a honszeretetre, miközben oly rengeteget tett szülőföldünk megismertetéséért és felemeléséért; és akinek könyveiből milliónyi diák ismerte és szerette meg a történelmet.

Elment a Tanár Úr. Véget ért egy hosszú, küzdelmes élet a maga szépségeivel, szomorúságaival, örömeivel, tragédiáival, sikereivel, ellentmondásaival. Kiről is írhatok, amikor dr. Helméczy Mátyásra gondolok? A tanárról, aki szigorúan követelt és igazságosan osztályozott? A víziúttörő-vezetőről, aki a cserkészet szellemét csempészte a mozgalmi életbe? A tankönyvíróról, akinek több mint nyolcmillió példányban keltek el munkái? A képviselőről, aki oroszlánrészt vállalt Dunaharaszti várossá válásában? A helytörténészről, aki megalapította a helytörténeti gyűjteményt, megírta településünk történetét? A munkatársról, akivel élete utolsó éveiben együtt dolgozhattam, és megtisztelt azzal, hogy utolsó könyveinek elkészítésében részt vehettem? Azt hiszem, a felsorolás is jelzi, hogy nem hétköznapi életutat kell felvázolni, ha Matyi bácsira emlékezünk.
Helméczy Mátyás Debrecenben született. Édesanyja polgári, cívis családból származott, édesapja „horthysta” katonatiszt volt. Magát és családját végigkísérték és kísértették a huszadik század történelmének nagy sorsfordulatai. A jómódú polgárcsemete, akit már a harmincas években autóval vittek iskolába, a háborút követően hamarosan megismerte az élet mélyebb, sötétebb bugyrait, de mindig talpra állt, a szuverén ember szellemi fölényével dacolt a hatalommal, kitartóan, a nélkülözések és üldöztetések idején is megvalósítva életcélját, a nagycsaládot. Sorsregény című könyvében így emlékszik vissza ezekre az évekre:
 „Elértem 83. életévemet. Átéltem hat nemzeti sorsfordulatot!
Szereztem három diplomát: a jogit a szegedi egyetemen, a történelemtanárit Budapesten az ELTÉ-n, a „kőműves diplomát” kitelepítettként a Hortobágyon, s mindegyik diplomámat hasznosítottam is.
Neveltem nyolc boldogságot adó gyermeket, családi házam mindig teli zsivajgó,
aranyos unokákkal.
Őriztek a Hortobágyon, Kistarcsa és Tököl közbiztonsági őrizetes táborában, sőt, az Andrássy út 60. börtönpincéiben —  de nem törtem meg.
Tíz évig csak politikamentes tárgyakat taníthattam, mégis oly történelemtankönyv-író lettem, aki a marxizmusra nevelés helyett több évfolyamon visszahozta iskoláinkba a hazaszeretetre nevelést, már a kádári időszakban is.
Bebarangoltam vagy harminc országot. Jártam szinte minden földrészen. Láttam,
kerestem a természeti szépségeiket, s kutattam, hogyan élnek az ottani emberek – jobban,
rosszabbul, mint mi.
Bekapcsolódtam lakóhelyem politikai életébe. Terveztem jövőjét, segítettem várossá válását.
Feldolgoztam ezer oldalon történetét, s elsőként kaptam meg a Pro Urbe Dunaharaszti kitüntető díjat.
Így éltem át több mint nyolcvan évet, mikor írni kezdtem ezen, életemet, küzdelmeit és a boldogságot bemutató regényt.”

A regény véget ért. Katolikus hitben nevelkedett írója és főhőse megtért őseihez. Hátrahagyott életműve előtt tisztelegjünk azokkal a szavakkal, melyek 2004-ben kitüntetésének átadását kísérték:
„Pályafutása és munkája példa lehet az utókor számára, és méltán érdemli ki Dunaharaszti
Város elismerését és a Pro Urbe kitüntetést.”

És a mi – a tanítványok – tiszteletünket, még egyszer fejet hajtva a Tanár Úr előtt: Matyi bácsi, nyugodj békében!

                                                Gáll Sándor
 

Twitter megosztás Google+ megosztás