Petőfi Sándor szobrát avatta a város a márciusi télben

Az alábbiakban Dr. Szalay László polgármester ünnepi beszédét olvashatják.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Dunaharasztiak!

Szeretettel köszöntöm Önöket a mai napon, nemzeti ünnepünkön!
Külön köszöntöm Máté Istvánt és feleségét, Lantos Györgyit, akik a Petőfi szobrot alkották. Köszönöm, hogy a zord és tavaszinak egyáltalán nem mondható időjárás ellenére ennyien megtisztelték ünnepségünket.

"Már most pártkülönbség közöttünk nem leend, hanem mindnyájan hazafiak, és hazafiságunk érzetében egy párt vagyunk."

Ezek Kossuth Lajos szavai voltak, és pont ezek azok a  szavak, és ez az a gondolat, ami a legjobban megmutatja viszonyulásom ehhez az ünnephez.
Az ünnep mindig más, mint a hétköznap. Különösen igaz ez a nemzeti ünnepre.
Emlékezés. És nem csupán megemlékezés.
A múlt eseményeire való emlékezés segítségével rátalálhatunk valamire, amely meggyőződésem szerint a felületes mázként ránk rakódott, vagy önként magunkra festett különbségek megkapargatásával azonnal utat tör magának. Ez pedig a hazaszeretet.
Olyan közös alap ez, amely mindannyiunkban jelen van. Ilyenkor ünnep alkalmával még inkább, még tisztábban érezhető.
A nemzettel kapcsolatos gondolataink, érzelmeink, vágyaink mind erre a fundamentumra épülnek. Ennek az érzelemnek a legkifejezőbb szimbóluma, Március 15-e és az 1848-49-es forradalom és szabadságharc. Olyan szimbólum ez, amely valószínűleg mindenkinek ugyanazt jelenti. Nincs ma Magyarországon egy magyar ember sem, aki ne hasonlóan viszonyulna ehhez az ünnephez.
A mai napon országszerte sok helyen, sok beszéd hangzik vagy hangzott el.
Biztos, hogy a különböző beszédekben a rétorok igyekeznek majd a jelenkor általuk megélt érzéseit, a saját hit-, vagy értékrendjüket, meggyőződéseiket a dicső múlt eseményeivel párhuzamba hozni.

Ezek a párhuzamok esetenként nagyon különbözőek lehetnek. Mégis szemernyi kétségem sincs afelől, hogy a különböző szándékok mélyén az alap ugyanaz. Az összetartozás, a hazaszeretet, az, hogy mindannyian magyarok vagyunk.
165 év telt el azóta, hogy az ifjúság idealizmusa, szabadságvágya találkozott a reform-országgyűlések célkitűzéseivel.
Nem Magyarországon pattant ki az első szikra. Európa népei megunták a reménytelen várakozást, hogy az elnyomott osztályokat békés törvényességgel iktassák jogaikba. Palermo, Párizs és Bécs voltak azok a városok, ahol az európai forradalmi hullám elkezdődött. Fontos leszögezni és újra meg újra emlékezetünkbe vésni, hogy Magyarország forradalma volt az egyetlen békés és vértelen megmozdulás akkor. Európában mindenütt vér folyt. Nálunk vértelenül, az országgyűlés közvetítésével, az uralkodó és a nádor, tehát a hatalom által engedélyezett módon alakult meg a magyar kormány.
A forradalom kirobbantója azonban a pesti ifjúság volt.
A fiatalságot lázadással, szabadságvággyal szoktuk azonosítani, de nem szabad elfeledkeznünk a romlatlan, tiszta szívről és a bátorságról sem.
Megragadni egy pillanatot, vállalni a ma már ismert következményeket, önfeláldozónak lenni igazi bátorságot jelent.
Tudjuk, hogy ez nem a csendes bölcselkedés ideje volt.
Valamit tenni kellett, hiszen a legnagyobb cél a közjó, hazánk politikai és gazdasági függetlenségének elérése volt.
Manapság is szükség van bátorságra, persze nem ilyen radikális formában. Bátornak kell lennünk, hogy merjük egymást megismerni, hogy elsőként vegyük észre azokat a dolgokat, amelyek összekötnek bennünket és merjük elfogadni azt, ami megkülönböztet.
A kirekesztés mindig ellenségeskedést szül. Az összefogás, a megegyezés, a közösség viszont a sikeresség életereje.
Az 1848-49-es szabadságharcban nem számított, ki milyen névvel, milyen nemzetiséggel vett részt a harcokban. Nem számított a sikerek időszakában, és nem számított a bukás után sem.
Ki az, aki az aradi vértanukra ne úgy tekintene, mint magyarokra, holott volt, aki közülük a magyar nyelvet sem beszélte valami jól?
Ki merné Petőfi Sándor magyarságát megkérdőjelezni annak ellenére, hogy nem ezen a néven született meg?
Országszerte települések százaiban, utcák, terek, iskolák viselik a nevét. Nálunk egy egész városrész az, amit Petőfi ligetnek hívunk.
A mai naptól (pontosabban tegnaptól) szobra is lesz Dunaharasztin.
A forradalmi ifjúság szimbóluma Petőfi Sándor. Olyan szimbólum, aki minden magyar embernek ugyanazt jelenti, a hazaszeretet. Végső soron a magyarság szimbóluma.
Azé az alapé, amely nem elválaszt, hanem összeköt bennünket. Manapság különösen nagy szükség van olyan jelképekre, amelyek nem megosztanak, hanem összefognak bennünket.
Hiszek benne, hogy mi dunaharasztiak ma egy ilyen jelképpel leszünk gazdagabbak. A dunaharaszti Petőfi szobor ötlete a Petőfi ligeti baráti körtől származik. Azonnal felkarolta más egyesület is, és a képviselő-testület is egy emberként, ellenszavazat nélkül támogatta. Több dunaharaszti polgár is hozzájárult ehhez.
Ez az az  összefogás, amire gondoltam akkor, amikor azt mondtam, hogy ez a sikeresség életereje.
Nemsokára leleplezzük ezt az alkotást. A márciusi ifjak arcáról, és ennek a szobornak az arcáról is saját magunk romlatlan ifjúkora, szabadságvággyal, idealizmussal telített lelkisége sugárzik vissza ránk.
Arra emlékeztet, hogy hiba lenne elfeledkeznünk erről a mindannyiunkban még élő ifjúról.
Én próbálom a saját gyermekeim és persze rajtuk keresztül magam is erre nevelni. És abban bízom, hogy ez nemcsak nekünk, de másnak is sikerülhet.
Végezetül a város lakóinak nevében szeretném ezt a gyönyörű alkotást, amelyet Önök még most nem láthatnak, megköszönni mindenkinek, aki egy kicsi részt is vállalt a szobor születésében.
Máté Istvánnak és Lantos Györgyinek, akik megalkották a szobrot, a képviselő-testületnek a támogatást, az alpolgármester uraknak, és mindazon adományozóknak, akik vagy a munkájukkal, vagy anyagi ráfordításukkal támogatták ezt.

Köszönöm szépen!