Szobrot nem állít minden nap egy város, egy közösség, egy helyi társadalom: olyan ez, mint a díszpolgári cím, aminek éppen az adja meg a rangját, hogy csak ritkán, a legérdemesebbeknek adják oda. Így van ezzel Dunaharaszti közönsége is, évek telnek el egy-egy köztéri emlékjel felállítása között.
És így van ez jól; az ilyen szándékok nem hirtelen születnek, hosszú idő telik el addig, amíg a kollektív emlékezet talapzatra állít valakit. És különösen szerencsésen alakult ki mindez városunkban, nem véletlen talán, hogy mind Baktay Ervin, mind Szent István király szobra a teljes egyetértés, az egyhangú akarat gyermekeként öntetett világra; tiszteletüket, rangjukat nemcsak kikezdhetetlen érdemeiknek, hanem az emléküket őrző szobrokat övező teljes konszenzusnak is köszönhetik.
És megérett az idő arra, hogy Petőfi Sándor, aki magában hordozza mindazt, ami varázslatos lehet egy ifjú magyarban, költőben és katonában, akinek versei kiszabadultak a Kárpát-medencéből, és a világ majd összes nyelvére lefordíttattak, akinek nevét iskolák, utcák, hidak és aluljárók viselik, akinek tüzes Nemzeti dalára ma is megborzong az ember, amikor azt Varga Miklós a szélbe üvölti; akit 170 éve szeret - így, egyszerűen - minden magyar, nos, hogy Petőfi Sándor szobrot kapjon, hozzá és hozzánk méltót, magával ragadót, magával sodrót és tiszteletet parancsolót, ott, a Petőfi-liget kapujában, hogy ott magasodjon, minden nap most már, amíg Haraszti áll és amíg az égiek úgy akarják.
