Magyarország területe és népessége kétharmadát vesztette el, megfosztották hegyeitől, folyóitól, kincseitől; mindezt ezerszer leírták már. De a legsúlyosabb sérülést a nemzet kollektív tudata szenvedte el. Ettől kezdve élnek „erdélyi magyarok” (sötétebb korokban „románok”), meg „vajdasági magyarok” („jugók”), itt folytathatnánk a sort; meg csak szimplán magyarok, na, azok lennénk mi.
Nem kedvezett a történelem sem annak, hogy a magyar nemzet akár fizikailag, akár lelkileg újraegyesüljön. De az utódállamok is nehezen dolgozták fel győzelmüket, amit felettünk arattak. Úgy tűnik, sem kiköpni, sem lenyelni nem tudják az odaszakadt magyarokat; nem tudnak mit kezdeni velük, általában a legyűrésük, erőszakos asszimilációjuk a cél, ritkák az olyan szerencsés időszakok, amikor partnerként tekintenek rájuk.
Az, hogy mi lesz a végkifejlet, azonban nem Pozsonyban, vagy Bukarestben, de még nem is Brüsszelben dől el. Az bizony itt, a magyar lelkekben forrja ki magát. Ha majd természetes lesz mindannyiunk számára, hogy csak egy, egységes magyar nemzet van, hogy jogaink és kötelezettségeink egyformák és céljaink közösek, hogy felelősek vagyunk minden magyarért, ahogy azt az Alkotmányunk is megfogalmazza, hogy a Szent Korona most is összefog minden magyart, és ez nem valami hókuszpókusz, hanem szakralitás, a maga valójában; akkor van esély arra, hogy megmaradjunk és növekedjünk.
Az utóbbi évek bizakodásra adnak okot: ma már elég kínos lerománozni az erdélyi magyarokat (7-8 éve még sikk volt), ma már határokon nyúlnak át a magyar-magyar kapcsolatok, akár az oktatás, akár a vállalkozások területén, és ma már ugyanolyan természetes dolog a Székelyföldre utazni, mint az Adriára. Az uniós csatlakozás és a kettős állampolgárság sok lehetőséget nyitott meg előttünk, így némi elégtétellel is szolgált a 91 évvel ezelőtti szégyenre. A lelkek talán gyógyulnak, mindenesetre közelednek egymáshoz; tényleg lesz talán magyar feltámadás.
