Ünnepségsorozat a várossá válás tizedik évfordulóján

A pénteki gálaest a Dunaharaszti Művészeti Egyesület képzőművészeti kiállításával kezdődött a József Attila Művelődési Házban. Szilvási Gabriella rajztanár megnyitó beszéde és a kiállított kollekció egyaránt nagy sikert aratott. A közönség ezután a nagyteremben meghallgatta Dr. Szalay László polgármester ünnepi beszédét. A szónok rámutatott: a várossá válást nemcsak a megvalósult beruházások, óvoda, iskola, parkok felépítése jelzi, hanem a lelkekben létrejövő egység, az egy irányba mozdulás, a közösség összekovácsolódása is. Hangsúlyozta, hogy ettől sikeres Dunaharaszti, hogy az egymást követő képviselő-testületek és a város lakossága képes volt együtt dolgozni a nagy célért, Dunaharaszti felemeléséért. Köszönetet mondott ezért Luttenberger Gusztávnak, aki a város polgármestere volt a tíz évvel ezelőtti ünnep idején, Pethő Zoltán jegyzőnek, korábbi irodavezetőnek, aki a Polgármesteri Hivatal részéről a munkát vezette, a képviselő-testület akkori és azt követő tagjainak és mindenkinek, aki a városért bármit is tett.

Hoffman Pál országgyűlési képviselő és dr. Szalay László polgármester

Ezt követően érkezett el az ünnepség fénypontja, a Pro Urbe kitüntető díj átadása. A képviselő-testület döntése alapján a díjat 2010-ben Kerekes Anna festőművész érdemelte ki, aki a Dunaharaszti Művészeti Egyesület máig aktív tagjaként fáradhatatlanul alkot, akinek rajzain, festményein generációk nevelkedtek fel és aki a mai napig öregbíti városunk hírnevét szerte a világban. Kerekes Anna az evangélikus közösség oszlopos tagja, a 2000-es millenniumi ünnepségek idején zászlóanyai tisztséget is betöltött (részletes méltatását Kitüntetettjeink között találják).
A gálaest ezután a Tuba kvartett, Fodor Árpád trombitaművész és Tóth Gábor zongoraművész (mindannyian haraszti művészek) koncertjeivel folytatódott, majd egy operettparádéval ért véget, Tihanyi Tóth Csaba és Bognár Rita színművészek előadásában.

Szüreti felvonulás

A szombati napon kegyes volt hozzánk az időjárás, így gond nélkül lezajlott a hagyományos szüreti felvonulás. A színes forgatag nagy tetszést aratott, mint ahogy nagy közönséget vonzott a szüreti bál és vacsora is a Piac téren felállított sörsátorban.
Vasárnap délelőtt bolgár táncosok és együttesek műsorában gyönyörködhettünk, majd egy komolyzenei koncert zárta az ünnepségsorozatot a Szent István Plébániatemplomban, ahol Vivaldi A négy évszak című művét adta elő a Budapest-Hegyvidéki Kamarazenekar, Gémesi Géza vezényletével.

Az alábbiakban olvashatják dr. Szalay László ünnepi beszédét:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Várossá válásunk 10. évfordulója alkalmából nagy tisztelettel köszöntöm Önöket.
Köszöntöm testvérvárosunk, a németországi Aldorf B. Nürnberg város delegációját: Dr. Hartmut Herzog alpolgármester urat, Günter Schaner urat, és Eva Grimm hölgyet és Peter Grimm urat a testvérvárosi kapcsolatok egyesületének jelenlegi elnökét, Hoffman Pál országgyűlési képviselőt, az egyházak képviselőit, a Dunaharaszti Képviselő-testület tagjait, Luttenberger Gusztáv volt polgármester urat, a 10 évvel ezelőtti Képviselő-testület tagjait, Pethő Zoltán jegyző urat és minden megjelent kedves vendégünket.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Egész éjszaka azon gondolkoztam, hogy miről érdemes a mai napon szólnom. Olyan kérdések foglalkoztattak, hogy mit is jelent a városi lét, mitől lesz más egy közösség, amely az egyik napon még egy nagyközségben hajtja álomra a fejét, a másik napon pedig egy városban ébred. Ugyanúgy mint a híres filmben, amely egy kis walesi közösségről szól, melynek a címe: Az ember, aki dombra ment föl és hegyről jött le.

Nem arról szeretnék beszélni a mai születésnapon, hogy milyen nyilvánvaló értékkel, gazdasági előnyökkel, vagy a közösségi tér kiszélesedésével jár az, ha egy település elnyeri a várossá válást.
Arról sem szeretnék beszélni, hogy milyen hatalmas fejlődés történt azóta, hogy várossá vált Dunaharaszti, hiszen egy kisfilmmel készültünk, amely bemutatja ezt.

Sokkal inkább az foglalkoztatott, hogy hogyan osszam meg önökkel az érzéseimet anélkül, hogy túl patetikus, vagy kampányízű lennék.

Két dolog jutott eszembe, két szó, a siker és a büszkeség.
Mit jelent egy város életében az, hogy sikeres?
Azt, hogy utakat, óvodákat, iskolát építtet? Nem csupán kő, aszfalt és házak puszta halmaza ez? Egyedül az épített környezet az, ami meghatároz bennünket? A fizikai síkon megjelenő, megfogható dolgok, amelyek kiválthatják bennünk a jó érzést, vagy a környezetünk elismerését?
Persze, ezek is fontosak. De nem szabad, hogy megfelejtkezzünk arról, hogy minden, ami történik, valaminek az eredménye.

A mai világban a politikusok – nemcsak nálunk Magyarországon,                             hanem szerte a világban - az eredményeiket, vagy az ígéreteiket hajlamosak elszigetelten, az elődeiktől függetlenül tálalni a közvéleménynek.  
Pedig tudniuk, tudnunk kellene, hogy mindannyian egy úton járunk. Vagy másképp hangsúlyozva: mindannyian EGY úton járunk.   Minden út valahol elkezdődik és vezet valahová.

Az, ahol tartunk, azt ugyanúgy köszönhetjük az előző generációnak, mint ahogy az előző generáció az ő sikereit az azt megelőzőnek.
És nagyon valószínű, hogy akik minket követnek majd, ugyanígy be kell, hogy lássák ezt, ha ránk gondolnak vissza. Hiszen az út,  amelyen ez a település jár, elkezdődött valahol a távoli múltban, de még  egészen biztosan nem ért véget.
Múlt, jelen és jövő, talán nem is létező fogalmak, kézen fogva járnak, mint ahogy az egymást követő generációk is együtt teremtenek közösséget.
Akkor leszünk, akkor vagyunk sikeresek, ha elfogadjuk ezt és napról napra eszünkbe jut ez, ha nem elszigetelt, magában álló fogalmakként határozzuk meg eredményeinket, hanem egységként vagyunk képesek magunkat szemlélni.
És így nem csak kő, út, aszfalt, ház és más épület halmaza leszünk, hiszen ebben a kő-aszfalt-tégla testben mi mindannyian vagyunk a lélek.

Mi, Dunaharasztiak tesszük élő organizmussá lakóhelyünket, tőlünk lesznek hangosak a játszóterek, tőlünk zsibongnak az iskolák, és mi vagyunk azok, akik egy csendes estén egymást átkarolva gyertyát gyújtunk, megemlékezve és erőt merítve azokból, akik már nem lehetnek köztünk. Az élet sikere a lélek sikere.
Láthatjuk: a lélek a városban mi emberek vagyunk, ezért Dunaharaszti mindannyiunk közös sikere.

A mai napra igyekeztünk mindenkit meghívni, akik a tíz évvel ezelőtti képviselő-testületnek tagja volt. Több képviselő ma is a testület tagja. Szám szerint nyolcan.  Sajnos Kaltenecker Ferenc, Lőrincz János és Szalay Lajos már nem élhették meg a mai évfordulót. Emlékezzünk meg egy pillanatra róluk is.
 
 Tisztel Hölgyeim és Uraim!

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy  tíz évvel ezelőtt, amikor Dr. Kara Pál átadta Luttenberger Gusztáv akkori polgármester úrnak a várossá válást tanúsító okiratot, jelen lehettem.
Akkor még nem gondoltam, hogy tíz év után engem illet az a megtiszteltetés, hogy az évfordulón köszönthetem önöket, akkor még nem gondolkoztam az előző generációk sikerein és azon, hogy azt a munkát, amellyel a mi sikereinket előkészítették, egy napon meg kell, hogy köszönjem. Eljött ez a nap. Szeretnék mindenkinek köszönetet mondani, mindenkinek, aki bármikor bármit is tett ezért a közösségért, akár egy útban lévő kő odébb rakásával vagy bármivel, amivel a már tízéves városunk javát tudta szolgálni. Külön köszönöm az előző képviselő-testület tagjainak, Luttenberger Gusztáv akkori polgármesternek és Pethő Zoltánnak, aki akkor az igazgatási osztályt vezette, annak a munkának az elvégzését, ami a várossá válást elősegítette.

És köszönöm a jelenlegi képviselő-testületnek is a munkáját, akik velem együtt, később csatlakozva emelt fővel folytathatták az utat. És bízom a következő generációkban, biztatva őket arra, hogy megőrizzék értékeinket és jó szívvel emlékezzenek a közös sikereinkre.  

Az elején a siker mellett a büszkeségről is beszéltem. Ezzel kapcsolatban sokkal egyszerűbb helyzetben vagyok.
Nagyon büszke vagyok, hogy azon kívül, hogy ebben a hazában élhetek, dunaharaszti is lehetek. És büszke vagyok, hogy ennek a városnak lehetek a polgármestere. És ezért is köszönettel tartozom.