Jó hírünket vitték Angliába a "baktaysok"
A „baktaysok” utazásai
Városunk szülöttjétől nemcsak a nevét örököltük, hanem a kíváncsiságát, mozgékonyságát és a mérhetetlen vonzalmát az új, az ismeretlen iránt. Szerencsések vagyunk: az elmúlt két évben gimnazistáink sokat utazhattak, busszal, vonattal, repülővel olyan országokban voltak, amelyekről az én korosztályom legfeljebb csak álmodozhatott. Hogy csak egy példát említsek: ez év februárjában, immár másodszor, az igazi Mikulást látogathattuk meg otthonában, Rovaniemiben, és személyesen kérhettük meg, hogy kívánságainkat teljesítse. Nem tudom, a többieknél működött-e, de nekem csak egy vágyam volt és az valóra is vált! Köszönöm, Mikulás!
Minap pedig (pontosabban június 14-én) úgy éjféltájt a Ferihegyi repülőtéren landoltunk angliai utazásunkból hazatérve. Négy napot töltöttünk Radlettben, egy 10000 fős városkában, Londontól 20 kilométerre, ahol 12 énekkaros diákunk Tóth Gábor zongoratanár kíséretével 20 perces programot adott elő a minden év júniusában megrendezésre kerülő fesztiválon. A tét nagy volt, hisz a meghívás célja az ismerkedésen, bemutatkozáson és fellépésen túl az volt, hogy elinduljon egy folyamat, mely remélhetőleg megalapozza Dunaharaszti és Radlett testvérvárosi kapcsolatát. A baktaysok nagyon jól szerepeltek és itt nem a színpadra gondolok – egy gyermekkórus mindig aranyos –, hanem a sok dicséretre, amit kaptak a családoktól, akik otthont adtak nekik erre a pár napra. Angol barátaink nem győzték ismételni, mennyire jól neveltek, kedvesek, udvariasak gyermekeink és a lelkemre kötötték, köszönjem meg a szülőknek, hogy ilyen remek embereket neveltek.
Köszönjük, kedves szülők!
A négy nap alatt sok minden történt, jó és kevésbé jó, de mindenképpen tanulságos. Az egyszerűség kedvéért pontokba gyűjteném élményeinket, benyomásainkat.
LONDON. Június 11-én, pénteken reggel érkeztünk meg a lutoni repülőtérre, és miután bőröndjeinket leadtuk a csomagmegőrzőben, buszra szálltunk és másfél óra utazás után megérkeztünk London belvárosába. Itt mindent (vagy majdnem mindent) megnéztünk, ami fontos és híres. Láttuk az őrségváltást a Buckingham palotánál, a Trafalgar teret, a Piccadilly Circust, a Westminster apátságot. Miután jól elfáradtunk, lepihentünk a St.James parkban, ahol a kacsákkal, hattyúkkal és egyéb madarakkal osztozva elfogyasztottuk otthonról hozott szendvicseinket. A vidáman futkározó mókusoknak nem tudtunk kedveskedni, ők ugyanis mogyorót vagy egyéb rágcsálni való finomságot vártak tőlünk, de az nem volt. Meghallgattuk a Big Ben komoly, méltóságteljes hangját, énekpróbát tartottunk a Parlament parkjában, a Temze partján, majd estefelé megérkeztünk vonattal Radlettbe, ahol a családok vártak az állomáson, hogy hazavihessék ideiglenes gyermekeiket. Mi, felnőttek, St. Albansba mentünk szállodába, mely egy 400 éves malom köré épült (a kereke még mindig ott forog a bárban), egy hatalmas park közepén, tóparton, kacsákkal, libákkal, hattyúkkal. Ott a madarak az urak: úgy és ott közlekednek, ahol nekik jólesik, a kerthelyiségben az asztalok körül, a tóparton, az úton, és ott pottyantanak, ahol rájuk jön, könnyen szerencse érheti az embert, ha nem néz a lába elé. De senki sem bánja, angolos hűvösséggel tovább lépnek. Azzal sem igazán foglalkoznak, hogy rókák futkosnak mindenfelé (Londonban is) igaz, nem veszettek, de elég sok szemetet csinálnak, mert ők „városi rókák” (town fox) és a kukákból táplálkoznak. Némelyik befészkeli magát egy-egy családi ház terasza alá, és a tulaj eteti, amolyan házi kedvenc szerepet tölt be a ravaszdi.
A PIKNIK. Szombaton reggel St.Albans városát tekintettük meg, a katedrálisa híres és igen jó akusztikával rendelkezik. Látogatásunkkor egy zenekar próbált, az esti hangversenyre készültek. Városnézés után egy görög étteremben ebédeltünk, majd Radlettbe mentünk, közeledett a fellépés. Lehet, furcsának hangzik, amit most mondok, de Angliában nincs nemzeti ünnep, így az angolok kitalálnak maguknak különböző ünnepeket, fesztiválokat, rendezvényeket. A radlettiek minden június második hetében pikniket szerveznek: a város lakossága kivonul az óriási parkba, hoznak magukkal asztalokat, székeket, plédeket, az elmaradhatatlan esernyőket, hűtőládákat és kosarakat élelemmel, körbeülik az erre az alkalomra felemelt színpadot, esznek-isznak, beszélgetnek és nézik a fellépőket. Gazdagok és szegények (ott is vannak és nem kevesen!) egyaránt megengedhetik maguknak ezt a szórakozást, hisz „amit hoztok, azt esztek” alapon bárki részt vehet az ünnepségen anélkül, hogy anyagilag megterhelő lenne. Én ezt nagyon jó ötletnek tartom, honosíthatnánk e szokást. A gyerekek produkciója jól sikerült, nagy tapsot kaptak. Ekkor Hermann Tomi arca már kezdett kékülni és gömbölyödni.
A KÓRHÁZ. Vasárnap reggelre már nagyon dagadt volt Tomi ábrázata és ügyeletre kellett vinni. Az angol egészségügy sok szempontból különbözik a miénktől, vannak jobb, de rosszabb oldalai is. A sürgősségen egy úgynevezett válogatás (triage) működik, ami azt jelenti, hogy a beteget egy főnővér megnézi, ha szükséges fájdalomcsillapítót ad, majd betegségtől függően értesíti az illetékes orvost, addig viszont várni kell, sokat. Mi három órát vártunk, a délutáni fellépést lekéstük, de 3 doboz ingyen gyógyszerrel távoztunk, azzal az ajánlással, hogy Tomit vigyük kórházba, ha állapota rosszabbodna. Rosszabbodott is este 11-re, így lehetőségünk nyílt egy londoni kórház „by night” megtekintésére. Nem szeretnék részletekbe bocsátkozni, de fontosnak tartom néhány mondat erejéig összehasonlítani a két rendszert. Angliában nincs gyermekorvos, gyermekkórház, van külön kórterem, de aki a felnőttet kezeli, az kezeli a csecsemőt is. A váróteremben egy helyen van éjjel kettőkor a hároméves beteg kislányát féltő anyuka a betört fejű, vérző orrú részeggel vagy a félig kómás drogossal. A kórház tisztasága átlagos, a kórtermekben az ágyak függönnyel vannak leválasztva, így a betegek némi intimitással rendelkeznek, az ebédet és vacsorát menüből választhatják és korrekt, változatos ételeket kapnak, a gyógyszerek ingyenesek. A személyzet nagy része külföldi, az orvos, aki Tomit ápolta görög, az asszisztens indiai, a nővér pakisztáni volt. Magyar nevet is láttam a kórház orvosainak listáján. Elgondolkodtató, nem? Mindenesetre nagyon kedvesek voltak, hajnali 3-kor jó kezekben hagytuk Tomit a northwicki kórházban.
Köszönet a kórháznak!
A BARÁTAINK. Hétfő, az utolsó napunk egy kicsit kapkodósra sikeredett. Zsuzsival bementünk Tomihoz a kórházba, nem volt még biztos, hogy hazajöhet az esti géppel, Pethő Szilvia Londonba, a Magyar Nagykövetségre ment egyik diákunkkal, Pálmával, aki elvesztette személyi igazolványát, így elképzelhetőnek tűnt, hogy ő sem utazhat okmányok nélkül, a csapat többi tagja pedig Radlettben maradt. Angol barátaink mindenben segítettek: Clive Glover a Követségre kísérte a lányokat, Jackie, a felesége és Chris Wilkinson hosszú sétára vitték a Radlettben maradt diákokat és két kísérőjüket (Novák Anikót és Tóth Gábort), Rosalind Wilkins eközben bevásárolt, és otthonában megvendégelte a magyar delegációt! Késő délutánra minden megoldódott, Tomit kihoztuk a kórházból, Pálma megkapta ideiglenes útlevelét, Zsuzsi és Clive az utolsó pillanatig velünk voltak, mikor bementünk az útlevél- ellenőrzésre, még kint álltak és integettek!
Köszönet a barátoknak!
A HONVÁGY. Connett Zsuzsi15 éve él Radlettben férjével, Jeffel és két gyermekével. Az, hogy városaink testvérvárossá váljanak, az Ő ötlete volt, és évek óta ezen munkálkodik. Elmondása szerint, ha láthatná a „Dunaharaszti” feliratot, mikor munkába megy, vagy hazafelé jön (Londonban tanít, főiskolán), enyhülne honvágya. De örülne Timi is, aki 3 éve él ott, és keresete nagy részét hazaküldi beteg szüleinek, nem volt más megoldás számukra… Az állomáson könnyes szemmel kért, vigyük magunkkal! Judit és István gulyást főztek nekünk, csipetkével és igen nagy szeretettel, az ő honvágyuk is benne volt, éreztük az ízén. A lutoni repülőtéren egy kolozsvári hölgy megjegyezte: „De jó ismét magyar szót hallani!”
Köszönet a Kárpát-medencének!
Bucskó Marianna
*
Köszönet
Radletti utazásunkat köszönjük:
Dunaharaszti Város Önkormányzatának, (Dr.Szalay László polgármester, Pethő Zoltán jegyző, Márton Éva, Novák Anikó)
A zenetanároknak, (Hommer Zsuzsa és Tóth Gábor )
A Városi Könyvtár munkatársainak (Táborosi Ági és Pethő Szilvia)
A Fényes Utazási Irodának
Résztvevő diákjainknak ( Balla Katalin, Bóka Cintia, Hermann Dóra, Hermann Tamás, Horváth Olimpia, Incze Tünde, Jicsinszki Dóra, Miskolczi Boglárka, Sárkány János, Somogyi Ádám, Szilasi-Horváth Vivien, Tóth Pálma - és természetesen szüleiknek).
Bucskó Marianna
