Tisztelt Megjelentek! Kedves Dunaharaszti Polgárok!
Olvastam valahol, hogy egy nemzet erkölcsi nagyságát az mutatja meg, hogyan bánik az idős, segítségre szoruló emberekkel, miképpen gondoskodik róluk. Nos, azt gondolom, hogy a nemzetről az is sokat elárul, hogy miként gondozza azok emlékét, akik már eltávoztak közülünk. Miként tudunk gyászolni, miképpen tudunk méltó emléket állítani halottainknak, és miként tesszük élővé őket a kollektív emlékezetben.
Azt gondolom, kedves barátaim, hogy mi magyarok nagyon tudunk gyászolni. Adott is erre elég okot a történelem. Nemzeti panteonjaink sora hosszú, a Kárpát-medencében minden magyarnak el kell látogatnia egyszer legalább Kolozsvárra, a Házsongárdi temetőbe, Pestre, a Kerepesi temetőbe, vagy éppen Balatonudvariba, a szív alakú sírkövek közé. De ha kilépünk a Kárpát-medencéből, megindító érzés látni az Isonzó menti magyar katonatemetőket, vagy a Don menti sírmezőt. Bárhová vetődik a fáradt utazó, a temetőt és a holtak kápolnáját bizton felkeresi; sokat tudhat meg belőlük a jelenről és sokat érthet meg a múltról.
Mi mindannyian, kedves harasztiak, egy régi adósságot róttunk le akkor, amikor néhány évvel ezelőtt nekiveselkedtünk, és rendbetettük ezt a régi temetőt. Kimondani is borzongató: ott állunk, ahol őseink nyugszanak. Óriási felelőssége és szent kötelessége a jelen nemzedékeinek az, hogy békében és méltósággal nyugodhassanak itt, az anyaföldben. Azt mondják: csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek. Hát mi a felejtés ellen tettük meg az első lépést akkor, amikor újra élővé tettük ezt a temetőt. Most pedig, a Heimatland Alapítvány és az önkormányzat, valamit lelkes civilek, polgárok összefogásával az örökkévalóságnak őrizzük meg ezt a sírkertet. Szimbolikus jelentőségét érzem annak, hogy miközben a városban lépten-nyomon láthatóak a jövő építésének jelei, az, hogy hogyan formálódik az új Haraszti, aközben van erőnk és időnk egy percre megállni, és a múlt felé fordulni. Hihetetlen erőt érzek ebben, ahogy múlt, jelen és jövendő összekapcsolódik, és együtt alkot valami láthatatlan, de mégis jelenlévő, köztünk élő vonzást, ami mindannyiunkat összeköt: Dunaharaszti történelmét.
Illyés Gyula írja: „Így maradok meg hírvivőnek, őrzeni kincses temetőket”, József Attila az ősökről így szól: „Az idő árján úgy remegnek ők, mint sírköves, dülöngő temetők”. Áprily Lajos egy szép tavaszi napon a nagyszerű, hollandból magyarrá vált asszony, Apáczai Csere János felesége, Aletta van der Maet nevét keresi „tört kövön és omladó kereszten”, a házsongárdi temető mélyén. Mi pedig a haraszti ősöket keressük, idézzük, látogatjuk itt és a város másik temetőjében. Hiszen „kutatjuk, honnan érkeztünk, vizsgáljuk furcsán két kezünk”, ahogy a Karthago zenekar megénekelte, vallunk, ha vallani kell, vagy csak csendben emlékezünk, és elmormolunk egy imát a sír felett, ahol megálltunk. Itt találkozunk újra az ősökkel, akik annak idején messziről jőve teremtettek hazát maguknak és nekünk, vagy azokkal, akik később csatlakoztak. Svábok és magyarok, harasztiak, akiknek emlékét benőtte a bozót, és akiket kiszabadítottunk a feledés homályából, mi, a mai nemzedék, akik a legnagyobb ajándékot, az életünket kaptuk tőlük, és örökségként ezt a gyönyörű települést.
Hát, talán most törlesztettünk valamit adósságunkból. Ez a kereszt, amit állítottunk, a legszentebb áldozatra emlékeztet minket; Jézus Krisztusra, aki életét adta a világért. Tőlünk nem kíván ilyen áldozatot a haza. Csak azt kéri, azt súgja: úgy élj a jövőnek a jelenben, hogy tiszteld és ápold múltadat.
Kedves Harasztiak! Hát vigyázzunk erre a darab történelmünkre, amelyet a Kegyeleti Park földje őriz, vigyázzunk halottainkra, hogy ne tehessenek nekünk fiaink szemrehányást, vigyázzunk szüleinkre, nagyszüleinkre és a régi emberekre, hogy soha ne halványodjon el alakjuk a kollektív emlékezetben.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
